Volt már olyan, hogy – bár nagyon szerettél volna valamit – annyira féltél attól, hogy nem sikerül, hogy végül meg sem merted próbálni? Vagy arra gondoltál, ’túl nagy falat’ az neked, amit kitaláltál és erőfeszítéseket sem tettél azért, hogy elérd? És végül beérted egy félmegoldással, amiben biztosra mehettél.

Semmi rossz nincs abban, ha félünk a kudarctól és nem szeretünk hibázni. Hiszen milyen jó lenne, ha mindig minden sikerülne, és nem kellene senkinek sem magyarázgatni, hogy miért nem jött össze valami. Azt gondolhatjuk, hogy ha hibázunk akkor azzal azt is kockáztatjuk, hogy mindenki rájöhet, nem is vagyunk olyan okosak/szépek/tehetségesek, stb., mint amilyennek szeretnénk, ha látnának minket. 🙂

De sajnos nagyon úgy tűnik, hogy az életre nincsenek garanciák és csak az nem hibázik időnként, aki egyáltalán nem is próbálkozik. Probléma csak akkor lesz, ha a kudarctól való félelem olyan mértékűvé válik, hogy emiatt egy idő után egy helyben toporgunk, és nem halad semerre az életünk.

Van, akinél az első kudarc (például nem veszik fel egy állásra vagy nem sikerül a felvételi az egyetemre) elég ahhoz, hogy visszahúzódjon a csigaházába. És vannak olyanok is, akik eleve meg sem próbálnak semmit, ami más lenne, mint az eddig bejáratott, már működő kis életük – egyszóval csak a biztosra mennek.

Ismerős lehet a történet arról az osztálytársról, aki végig a középiskolában/egyetemen nagyon jól tanult, soha nem volt egyetlen rossz jegye sem és róla aztán mindenki biztosra vette, hogy nagyon sikeres lesz az életben. Aztán évekkel később az osztálytalálkozón csodálkozva látjuk, hogy egészen máshogy alakult a sorsa…Mi történhetett?

Pedig ez talán nem is olyan meglepő…Hiszen neki az iskolában mindig minden sikerült és nem tanulta meg azt, hogy hogyan kell kezelni a kudarcokat. Az életbe kilépve így lehet, hogy az első sikertelenség (amit senki nem kerülhet el), vagy elutasítás örökre elvette a kedvét a további próbálkozásoktól. Annyira félt, hogy mi lesz, ha megint nem sikerül, hogy tovább már nem is próbálkozott…

Vagy sikeresnek, elégedettnek tűnő emberekkel egy kicsit többet beszélgetve kiderül, hogy valójában ők is nagyon félnek, annyira, hogy emiatt hagytak/hagynak ki lehetőségeket, szalasztanak el jónak tűnő ajánlatokat, stb. Egyszerűen azért, mert a gondolat, hogy „Mi lesz ha nem sikerül?” az adott helyzetben minden másnál erősebb.

A kudarctól való félelmet néha nem is olyan könnyű felismerni, hiszen sokféleképpen megnyilvánulhat,, és egészen furcsa módokon tudja álcázni magát.

Mégis, miről ismerhető fel?

Olyan helyzetet teremtesz, amelyben egyszerűen lehetetlenné válik, hogy megcsináld, amit elterveztél – más szóval folyamatosan keresztbe teszel magadnak.

  • Például úgy érzed, hogy muszáj most azonnal kitakarítanod a lakást a “pincétől a padlásig”, pedig tudod, hogy készülnöd kellene egy fontos vizsgára/állásinterjúra/megbeszélésre – ilyenkor ha mégsem sikerül az igazából nem is a te hibád és azt lehet mondani, hogy : de hát annyi dolgom volt!
  • Vagy fontos megbeszélésre kell menned és tényleg időben oda kellene érni, de addig-addig készülődsz, amíg lekésed a buszt. Persze nem te kapod meg az állást, de ilyenkor már nyugodtan széttárhatod a kezedet és a közlekedést okolhatod miatta. 🙂

A közös pont mindkét esetben, hogy nem magadat, hanem a körülményeket, az egyéb halaszthatatlan teendőidet lehet hibáztatni, és nem neked kell a kudarccal szembesülni…

Ezt a típusú viselkedést hívják önszabotázsnak is, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy folyamatosan „keresztbe teszel” magadnak, azaz olyan körülményeket teremtesz, amiben szinte lehetetlenné válik, hogy sikerüljön, amit elterveztél. Viszont így már könnyebben megmagyarázható a kudarc (ami ilyenkor valójában már nem is az, csak a körülmények szerencsétlen egybeesése 🙂 ), és nem magadat kell hibáztatnod miatta.

Mert ha megpróbálod és mégsem sikerül, akkor amellett, hogy elkeseredsz, még mások előtt is – akikről esetleg tudod, hogy hittek benned és sokat vártak tőled – magyarázkodni kell, ami kellemetlen és elkeserítő tud lenni.

Ha egy nehezebbnek tűnő helyzettel kapcsolatban sűrűn eszedbe jut, hogy:

  • mit fognak gondolni mások, ha nem sikerül?
  • ha nem sikerül, akkor nem is fognak szeretni a barátaim/családom/kollágáim, stb.;
  • ha nem sikerül, akkor kiderül, hogy nem is vagyok olyan okos, sőt, nem is vagyok okos 🙂 ;
  • és ha nem sikerül, akkor később kétszer is meggondolom, hogy megpróbáljam-e újra…

Vagy ha ezeket a mondatokat akár te is mondhattad volna:

  • ÁÁ, igazából nem is nagyon hiszem, hogy sikerülhet, alig készültem rá, így nincs is esélyem (és ez a legváltozatosabb helyzetekben jelentkezhet, egy dolgozatírástól kezdve egy állásinterjún át egészen egy tárgyalásig…).

Azaz eleve alacsonyabbra teszed az elvárásokat, hiszen ezzel egyrészt szeretnéd megóvni magadat a csalódástól, másrészt pedig szeretnéd megelőzni, hogy a többiek túl sokat várjanak tőled.

  • Most valahogy nem is érzem jól magam, az indulás előtt egy órával olyan fejfájás kapott el, hogy nem tudok elmenni erre az interjúra/versenyre/vizsgára….

Ha gyakran közbejön a fentiekhez ’utolsó pillanatos’ dolog, akkor elkezdhetsz gyanakodni…

Mi lehet ennek az oka? Miért félünk ennyire a kudarctól? És mit tehetünk ellene?

A következő bejegyzésben erről olvashatsz:  Ne add fel! Az akadály nem fal….

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.